Volt egy Balaton

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay

„A történet két szálon fut. Egyrészt nem értik, nem fogadják el a tó természeti adottságait; nagyon leegyszerűsítve azt, hogy a Balaton a körülvevő berkek tisztító-regeneráló hatása nélkül ökológiailag életképtelen. Az elmúlt másfél évtizedben a tópart a gátlástalan NER-es ingatlanspekuláció terepe lett. A következmény: a budapesti Belvárost is leköröző árak, minden észszerű határt átlépő túlépítés, a berkek feltöltése és lebetonozása, a környezeti állapot gyors romlása – »természetesen« a becsicskított hatóságok asszisztálása mellett.

Másrészt az előbbi folyamattal párhuzamosan ütemesen zajlott a 2010-ben részben még meglévő állami ingatlanvagyon családi-baráti kézbe juttatása, amelynek a minapi csopaki eset csak az egyik jellegzetes, de korántsem a legfájdalmasabb epizódja. Zánka, Club Tihany, Révfülöp, Aliga; alig győztük számolni. Mára a NER otthonosabban berendezkedett a tó körül, mint anno a Kádár-rendszer elitje, miközben – azzal ellentétben – a felső-középosztálytól lefelé mindenkit kiszorított onnan. Szakszervezeti és vállalati üdülők nincsenek, az olcsó kempingek és a szabadstrandok helyén egy szűk tulajdonosi kör luxusapartman-fürtjei virulnak. 

Az idei nyáron már az egynapos vagy a kocsiban alvós balatoni »nyaralás« volt a sláger; ezt kapta a nemzet a nemzeti kormánytól. Mint a viccben az egyszeri pesti, aki, amikor életében először lejut a tóhoz, alig tud betelni a látvánnyal, és lelkesen sorolja: »Csodás ez a Balaton! Micsoda naplemente, micsoda szellő, micsoda panoráma!« – s közben mögötte a pincér már készíti a számlát: »Tehát volt egy Balaton, egy naplemente, egy szellő, egy panoráma…« – így jártunk.”   

***